Fenntarthatóvá válhat-e Európa 2030-ra? Csak ha a városok mutatják az utat

tallin

Utazz velünk az emlékek útján. Fedezd fel újra az elmúlt évek során megörökített történeteket és gondolatokat. Ez az írás először 2019-ben jelent meg, mégis aktuálisabb, mint valaha.

2019-ben az Európai Bizottság közzétette a régóta várt vitairatot, amelyben felvázolta az EU stratégiáját korunk két legnagyobb fenyegetésének, a szegénységnek és az éghajlatváltozásnak a kezelésére. A három évig készült dokumentum megerősíti az Unió elkötelezettségét a fenntartható gazdaság 2030-ig történő kiépítése mellett. A jelentés az ENSZ 17 fenntartható fejlődési céljára (SDG) hivatkozva számos olyan területet határoz meg, amelyekbe érdemes befektetni. A körforgásos gazdaság, a digitalizáció és a zöld mobilitás mind olyan kiemelt prioritásokként szerepelnek, amelyeket be kell illeszteni egy szélesebb körű "globális válságtervbe". Amint a dokumentum világossá teszi, egy ilyen terv nemcsak a katasztrófák megelőzéséről szól, hanem az összes élőlény életminőségének javításáról is.

A környezeti pusztulás elleni küzdelem egyre sürgetőbbé vált, valamint a biológiai sokféleség pusztulásának mértékét több tanulmány is feltárta, ezért sokan bírálták a bizottságot, hogy nem megy elég messzire. Az iskolai sztrájkoktól kezdve a kihalási lázadás elleni tiltakozásokon át a zöld új megállapodásra vonatkozó javaslatokig a polgárok világszerte konkrét intézkedéseken alapuló változtatási ütemtervet követelnek. Sajnos a jelentés ezekből keveset ismertet. Ahogy Patrizia Heidegger, az Európai Környezetvédelmi Iroda (EEB) főtitkárhelyettese mondta akkoriban:

 

"A mérlegelés ideje 2015-ben jött el, amikor az EU és tagállamai aláírták a fenntartható fejlődési célokat. Most itt az ideje az ambiciózus kötelezettségvállalásoknak [...] az EU rendelkezik a világ egyik legrosszabb egy főre jutó ökológiai lábnyomával, mivel fenntarthatatlan életmódunk a világ más részein az erőforrások és a munkaerő kizsákmányolásán alapul. A jövő gazdaságának figyelembe kell vennie a határainkon túli környezeti és társadalmi hatásokat, ahelyett, hogy az alacsony szén-dioxid-kibocsátású, erőforrás-hatékony Európa illúziójában élnénk, amely a világ más részeire exportálja az erőforrás-igényes termelést". 

Vannak más, az otthonunkhoz közelebbi aggodalmak is. Miközben a dokumentum megismétli, hogy az SDG-k iránytűként szolgálnak majd a jövőbeli stratégiához, egy részletesebb vizsgálat során kiderül, hogy valójában nagyrészt a tagállamok belátására van bízva, hogyan hajtják végre azokat. Nem lesz "kényszerítés" a nemzeti kormányokra - áll a jelentésben, hozzátéve, hogy éppen ellenkezőleg, utóbbiaknak "nagyobb szabadságuk" lesz eldönteni, "hogy a terv alapján igazítják-e és hogyan" munkájukat. Tekintettel arra, hogy a kormányok hajlamosak megkerülni az uniós jogszabályokat - nem is beszélve a nem kötelező érvényű célkitűzésekről -, kevés jel utal arra, hogy az itt vázolt intézkedések elegendőek lesznek az előttünk álló kihívások leküzdéséhez. 

 

Mit jelent ez a városi szakemberek számára?

Miközben a nemzeti és transznacionális intézmények a saját felelősségükön vitatkoznak, a városok létfontosságú szerepet játszanak majd a dokumentum céljának végső sikerében vagy kudarcában. 2050-re az európaiak 80%-a városi területeken fog élni. Már ez a tény is mutatja, hogy a városok alkalmazkodási és innovációs képessége milyen jelentős mértékben fogja meghatározni a globális trendeket. A vitairatra adott, több érdekelt felet tömörítő platform válasza ezt talán jobban hangsúlyozza, mint a Bizottság saját dokumentuma. Míg a transznacionális intézményeknek létfontosságú szerepük van a stratégia kialakításában, a városok egyedül rendelkeznek a megfelelő demokratikus struktúrákkal ahhoz, hogy a változásokat hatékonyan lehessen végrehajtani. A városi szereplők "a lakosok körében a felelősségvállalás gondos kialakításával" és "a területi sajátosságok, kulturális minták és elvárások figyelembevételével" a változás élharcosai lehetnek - vonják le a következtetést.

Az összkép azonban korántsem rózsás. Valójában az egyik legaggasztóbb tanulság az, hogy a városok viszonylag felkészületlenek az előttük álló kihívásokkal szemben. A számok szembetűnőek. Amint a kapcsolódó kutatásból kiderül, az uniós városoknak csupán 26%-a, a nagyvárosoknak (150 000 lakosnál nagyobb városok) pedig 40%-a rendelkezik fenntartható modelleken alapuló alkalmazkodási tervvel a jövőre nézve. Ha itt nem történik óriási változás, a nagyobb célok transznacionális szintű megvalósítására tett kísérletek kudarcra vannak ítélve. Joggal várhattuk volna, hogy a bizottság egy határozott iránymutatást adjon ki, amely felvázolja, hogyan kerülhető el egy ilyen katasztrófa. A tanácsok azonban megint csak meglehetősen visszafogottak. Bár az elméleti dokumentum a városi szakembereket a már létező kezdeményezésekhez irányítja, mint például a Polgármesterek Szövetsége: az éghajlat és az energia területén, az Európai Fenntarthatósági Díj és az EU Városfejlesztési Menetrendje, nem ad strukturáltabb politikai ajánlásokat. Tekintettel az előttünk álló vészhelyzet nagyságrendjére, a rendszerszintű protokoll hiánya kétségtelenül csalódást okoz.

https://youtu.be/FWsM9-_zrKo

Mi a teendő?

2019-ben Greta Thunberg egész évben a címlapokat uralta az éghajlati vészhelyzetre vonatkozó őszinte és megalkuvást nem ismerő felhívásával. Üzenete, "ég a házunk", arra emlékeztet, hogy egyikünk sem állhat tétlenül. Ahogy annak idején egy beszédében fogalmazott: "Szinte mindent meg kell változtatnunk a jelenlegi társadalmainkban [...] minél nagyobb a szénlábnyomunk, annál nagyobb az erkölcsi kötelességünk. Minél nagyobb a platformod, annál nagyobb a felelősséged".

Ez nem csak egy médiabeszéd volt. Ez egy olyan imperatívusz volt, amely közvetlenül a politikai döntéshozóknak szólt, beleértve a városi szakembereket is. Ahogyan az egyes polgároknak is változtatniuk kell viselkedésükön, úgy a városoknak is kezdeményező szerepet kell vállalniuk. Ez nem jelentheti egyszerűen az SDG-k és a bizottság által kiemelt programok tiszteletben tartását. Ez innovatív fenntartható politikák spontán elfogadását is megköveteli. 

 

URBACT is filled with examples of cities that have gone above and beyond the criteria identified in the reflection paper. The BioCanteens#2 Transfer Network is one such example. By implementing new sorting line processes and encouraging locally sourced, organic food, the network has enabled schools to find alternatives to industrial food production. For some participants this has resulted in a reduction in food waste by 80%, with no additional cost to municipalities. Another case is BeePathNet Reloaded, a network designed to tackle damage to biodiversity by encouraging bee keeping. As numbers dwindle across the world, Ljubljana (SI) is now home to 180 million bees thanks to this initiative.

The Commission correctly emphasises the role technology can play in facilitating sustainable policy. Digital tools, though, are never just a quick fix and cannot be used as a substitute for community organisation. Cities like Tallinn (EE) provide good models of what the balance should look like. Since 1991 the municipality has been organising a highly successful annual Spring Clean Up Campaign. Using a combination of TV, posters, social media, they have been able to synchronise a mass ‘tidy-up’ across districts, tackling the accumulation of waste across the urban area as a whole. A more tech-savvy initiative of a similar vein is the multimedia platform Tropa Verde Santiago. By rewarding ecologically conscious citizen behaviour with vouchers that can be exchanged for real-life rewards, the city has successfully galvanised a new culture of recycling.

These are simple changes which can be easily implemented. EU strategy continues to evolve, but the institutions need pushing, including by cities. In the immediate term, there’s still time to give feedback to the commission regarding the reflection paper, using the Europe Direct platform. This a good start to ensuring gaps are communicated as well as ideas on policy priorities and practical tips. More profoundly, though, the reflection paper reveals the ongoing need for an organic spread of knowledge. This does not mean re-inventing the wheel. As the URBACT networks show, there are already blueprints out there that are just waiting to be redeployed in other cities. Adapting and spreading these examples would surely be a useful start in promoting sustainable practices at a pan-European level.

Az URBACT tele van olyan városok példáival, amelyek túllépték a vitairatban meghatározott kritériumokat. A BioCanteens#2 Transzferhálózat az egyik ilyen példa. Az új szortírozási vonalas eljárások bevezetésével és a helyben beszerzett, bioélelmiszerek ösztönzésével a hálózat lehetővé tette az iskolák számára, hogy alternatívákat találjanak az ipari élelmiszertermeléssel szemben. Egyes résztvevők esetében ez az élelmiszerhulladék 80%-os csökkenését eredményezte, az önkormányzatok számára pedig nem jelentett többletköltséget. Egy másik eset a BeePathNet Reloaded, egy olyan hálózat, amelynek célja a biológiai sokféleség sérülésének kezelése a méhészet ösztönzésével. Miközben a méhek száma világszerte csökken, Ljubljana (SI) ennek a kezdeményezésnek köszönhetően ma már 180 millió méhnek ad otthont.

A Bizottság helyesen hangsúlyozza a technológia szerepét a fenntartható politika elősegítésében. A digitális eszközök azonban soha nem jelentenek gyors megoldást, és nem helyettesíthetik a közösségi szerveződést. Az olyan városok, mint Tallinn (EE), jó példát mutatnak arra, hogyan kellene kinéznie az egyensúlynak. Az önkormányzat 1991 óta szervez évente egy rendkívül sikeres tavaszi nagytakarítási kampányt. A televízió, a plakátok és a közösségi média kombinációját használva képesek voltak összehangolni a tömeges "takarítást" a városrészek között, és a városi terület egészén kezelni a felhalmozódott hulladékot. Egy hasonló irányú, technológiai szempontból sokkal tapasztaltabb kezdeményezés a Tropa Verde Santiago multimédiás platform. Azáltal, hogy a környezettudatos polgári magatartást valós nyereményekre beváltható utalványokkal jutalmazza, a város sikeresen ösztönözte az újrahasznosítás új kultúráját.

Ezek egyszerű, könnyen megvalósítható változások. Az uniós stratégia tovább fejlődik, de az intézményeknek nyomást kell gyakorolniuk, többek között a városok részéről is. A közeljövőben még van idő arra, hogy a Europe Direct platformon keresztül visszajelzést adjunk a Bizottságnak a vitairatról. Ez már önmagában is jó kezdet ahhoz, hogy a hiányosságokat, valamint a szakpolitikai prioritásokra vonatkozó ötleteket és gyakorlati tanácsokat közöljük. Ami azonban ennél is mélyebb, a vitairat rávilágít a tudás szerves terjesztésének folyamatos szükségességére. Ez nem a kerék újbóli feltalálását jelenti. Amint azt az URBACT-hálózatok bizonyítják, már léteznek olyan elképzelések, amelyek csak arra várnak, hogy más városokban is alkalmazzák őket. E példák adaptálása és terjesztése bizonyára hasznos kezdet lenne a fenntartható gyakorlatok páneurópai szintű előmozdításához.

---

A nemrégiben jóváhagyott URBACT IV program (2021-2027) különös figyelmet fordít a program valamennyi szereplőjének tudatosságának és kapacitásának növelésére, hogy jobban figyelembe lehessen venni az olyan átfogó szempontokat, mint a zöld városok, a digitális átállás és a nemek közötti esélyegyenlőség".

 

Írta: Jamie McKay

Eredeti cikk angol nyelven: https://urbact.eu/europe-sustainable-2030-cities-lead-way